79.rész-Lampionok fényében...

Hye Na P.o.V.

            A műteremből elindulva folyamatosan húzott maga után. Nem tudtam, hogy hova visz, vagy miért, de egy kicsit kezdtem félni. Mi van, ha ugyanaz fog történni, mint akkor, 3 évvel ezelőtt? Azt nem élném túl, annak ellenére sem, hogy már nem egy kislány vagyok…

   -Hova megyünk?

   -Majd meglátod, csak bízz bennem.

   -Na igen, ez itt a probléma… –végre sikerült kiszabadítanom a csuklómat.

   -Oké, akkor ne bízz, csak gyere. Mindjárt ott vagyunk.

   -De…Egy tapodtat sem vagyok hajlandó mozdulni, amíg nem mondod meg, hogy hova a csudába cibálsz??

   -Pedig kénytelen leszel, mert ha nem, akkor kézben viszlek odáig.

   -Azt próbáld meg!

   -Te akartad…-felkapott és szinte szaladt velem tovább…

   -Azonnal tegyél le!! Hallod?!

   -Hiába kapálózol, nem foglak letenni, esetleg elejteni.

   -Yaa! Jung Yunho! Most azon…-ekkor megpillantottam egy gyönyörű, cseresznyefákkal és lampionokkal szegélyezett utat…

   -Na, még mindig azt akarod, hogy hagyjalak?

   -Csak tegyél le végre…

   -Parancsolj.

   -Miért vagyunk itt?

   -Majd meglátod.

   -Yunho, elég! Bökd már ki, hogy mire készülsz?!

   -Ha még egy picit tudsz várni, akkor mindent megértesz.

   -Folyton csak ”majd meglátod”…meg ”várj még”. Kezdek kifogyni a türelmemből.

   -Nem mondom megint, hogy bízz bennem, mert úgysem teszed…Pedig kénytelen vagy. –elővett egy kendőt és bekötötte a szemem…

   -Ugye tudod, hogy ez még kevésbé tetszik, mint maga a tény, hogy egy ismeretlen helyre jöttem…veled…

   -Fogd meg a kezem!

   -Csak azért teszem meg, mert különben biztosan felbuknék…-erősen szorítottam a kezét, mer nem akartam tönkretenni Shadow ruháját.

   -Itt vigyázz!

Yunho P.o.V.

            Amint kiléptünk az egyetem épületéből, egyből kezembe vettem az irányítást és finoman húzni kezdtem őt a kiszemelt helyszínre…

   -Hova megyünk?

   -Majd meglátod, csak bízz bennem.

   -Na igen, ez itt a probléma… –a mondat hallatán gyengült a fogásom, ezért ki tudta szedni kezét az enyémből…

   -Oké, akkor ne bízz, csak gyere. Mindjárt ott vagyunk. –nem akartam felhúzni sem őt, sem magam, ezért inkább csak ennyivel igyekeztem elintézni a dolgot.

   -De…Egy tapodtat sem vagyok hajlandó mozdulni, amíg nem mondod meg, hogy hova a csudába cibálsz??

   -Pedig kénytelen leszel, mert ha nem, akkor kézben viszlek odáig.

   -Azt próbáld meg!

   -Te akartad…-ugyanúgy, mint tegnap éjjel, most is megragadtam és felemeltem, majd megindultam vele a kert felé…

   -Azonnal tegyél le!! Hallod?!

   -Hiába kapálózol, nem foglak letenni, esetleg elejteni.

   -Yaa! Jung Yunho! Most azon…

   -Na, még mindig azt akarod, hogy hagyjalak?

   -Csak tegyél le végre…

   -Parancsolj.

   -Miért vagyunk itt?

   -Majd meglátod.

   -Yunho, elég! Bökd már ki, hogy mire készülsz?!

   -Ha még egy picit tudsz várni, akkor mindent megértesz.

   -Folyton csak ”majd meglátod”…meg ”várj még”. Kezdek kifogyni a türelmemből.

   -Nem mondom megint, hogy bízz bennem, mert úgysem teszed…Pedig kénytelen vagy. –előszedtem a sálat, amit a zsebembe gyömöszöltem és bekötöttem vele a szemét…

   -Ugye tudod, hogy ez még kevésbé tetszik, mint maga a tény, hogy egy ismeretlen helyre jöttem…veled…

   -Fogd meg a kezem!

   -Csak azért teszem meg, mert különben biztosan felbuknék…-olyan erősen fogta a kezem, mintha legalábbis attól félne, hogy otthagyom a semmi közepén…

   -Itt vigyázz!-egy nagyobb kőben majdnem megbotlott, de nem hagytam, hogy elessen.

   -Ez kezd egyre furább lenni…Mit akarsz tőlem, hm?

   -Ülj le ide, kérlek! –megfogtam a vállait és leültettem egy padra.

   -Tényleg kezdek félni!

   -Nem kell. –megfogtam a textil két végét és kioldottam a laza csomót.

   -Ez…meseszép! –csillogó szemekkel csodálta az apró reflektorokkal és lampionokkal megvilágított kertet…-Miért vagyunk itt?

   -Mert…-leültem mellé a padra- Szeretnék bocsánatot kérni tőled…elég sok mindenért.

   -Hallgatlak.

   -Hol is kezdjem… Először is azért, hogy nem mondtam el időben azt, hogy megint látok. Egyből veled kellett volna megosztanom, hiszen mellettem voltál és segítettél.

   -Ennyi időbe telt, hogy rájöjj…Folytasd!

   -Másodszor, azt is sajnálom, hogy a repülőn olyanokat mondtam, amiket talán nem is gondoltam komolyan, csak a macsó énem beszélt belőlem…azt hiszem. Valamint…

   -Igen?

   -Bár ezzel pár évet késtem, de azért az estéért is bocsánatot kérek. Elvesztettem a fejem az alkohol miatt, és valami olyat tettem, amit nem –legalábbis nem így- kellett volna. Mind közül ezt bánom a legjobban. Azért is, mert akkor még kevésbé ismertük egymást, emiatt olyan, mintha egy teljesen idegen lányt…szóval sajnálom.

   -Miért kell ilyen sokat veszekedni veled, hogy ezt az oldaladat is megmutasd? Ezt az egész hajcihőt kihagyhattuk volna, ha a kezdetektől így viselkedtél volna velem. Nem azt kérem, hogy bánj velem úgy, mint egy hercegnővel, mert azt mindig is utáltam. Nincsenek hatalmas elvárásaim, csak azt szeretném, hogy amíg ”együtt” vagyunk, addig ne csak látszat bizalom és őszinteség legyen kettőnk között. Olyan nagy kívánság ez? –egy apró könnycsepp gördült végig orcáján.

   -Nem, és kérlek, ne sírj…-hüvelykujjammal letöröltem a kósza cseppet.

   -Csak most az egyszer…?

   -Előtte…Lenne itt még valami.

   -Micsoda?

   -Nem tudom, hogy azért, amit apukád mondott, vagy azért, amit te mondtál, de elkezdtem gondolkodni, hogy mit is kéne most tennem? A repülős veszekedésünket követően folyamatosan azon járt az agyam, hogyan tehetném jóvá a dolgokat.

   -Jutottál valamire? –szipogott.

   -Igen…-miközben felálltam a padról, óvatosan benyúltam a zsebembe és fél térdre ereszkedtem…

   -Te…

   -Jól látod…Megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül?

   -Istenem, én… Most csak szórakozol, ugye?

   -Nem, teljesen komolyan gondolom.

   -De, ez nem szerepelt az egyességben…

   -Elég sok dolog nem volt benne…

   -Időre van szükségem! –felpattant a padról és arrébb sétál, majd nekem háttal megállt.

   -Tessék?

   -Adj egy kis időt, hogy átgondoljam… -még mindig nem fordult felém…

   -Rendben…

   -Köszönöm. –felém fordult, elmosolyodott, és lassan megindult irányomba…

   -Most én is megkérdezzem, hogy mire készülsz?

   -Tudni szeretnéd, mi?

   -Persze.

Hye Na P.o.V.

            Amikor letérdelt, olyan volt, mintha egy pillanatra megáll volna az idő, és vele együtt az én szívem is…Nem akartam hinni a szememnek, hogy ez tényleg velem történik…

    -Te…

   -Jól látod…Megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül?

   -Istenem, én… Most csak szórakozol, ugye?

   -Nem, teljesen komolyan gondolom.

   -De, ez nem szerepelt az egyességben…

   -Elég sok dolog nem volt benne…

   -Időre van szükségem! –hirtelen nem tudtam, hogy mit válaszoljak neki…legalábbis látszólag. Felálltam, távolabb mentem tőle és hátat fordítottam neki…

   -Tessék?

   -Adj egy kis időt, hogy átgondoljam… -továbbra sem fordultam meg…

   -Rendben…

   -Köszönöm. –felé fordultam, rá mosolyogtam, és lassan elindultam hozzá…

   -Most én is megkérdezzem, hogy mire készülsz?

   -Tudni szeretnéd, mi?

   -Persze.

   -Erre…-egészen közel álltam hozzá…átkaroltam a nyakát és megcsókoltam…

   -Ez most azt jelenti…? –egy picit eltolt magától.

   -Igen, a válaszom ig…-nem várta meg válaszom végét, csak visszacsókolt. Én sem maradtam tétlen, viszonoztam csókját…Hosszas perceken keresztül kényeztettük egymás ajkait… Mikor abbahagytuk, nyakáról lehúzta kezem és rácsúsztatta az ujjamra azt a pici fémdarabot, amiért annyit vitáztunk…