Yunho P.o.V.
Miután
Hanna elment, szinte egyből jött is az orvos meg egy nővérke. Elkísértek több
vizsgálatra is, nagyjából ezekkel ment el a nap hátralévő része. Este nem
tudtam volna sokat aludni, ha a fájdalomcsillapító nem nyomott volna el.
Folyamatosan azon agyaltam, hogy a továbbiakban mi lesz? Fogok még valaha
látni? Mit fog mondani holnap Hye Na?
A
reggel hamarabb eljött, mint gondoltam. Fura volt úgy felébredni, hogy nyitott
szemekkel is sötétség volt. Az orvos tegnap csak annyit mondott, hogy nagy
valószínűséggel rendbe jön majd a látásom, de hogy mikor, azt nem tudni
pontosan.
-Jó reggelt! –nyitott be Hanna a szobába -Jól aludtál?
-Volt már jobb is… Miért jöttél ilyen korán?
-Korán? 9 óra is elmúlt. Egyébként meg érted jöttem.
-Hm, 9…Értem? Csak nem…?
-De, beszéltem apámmal és megengedte, hogy egy időre odaköltözzek
hozzád.
-Tényleg? Mégis mivel győzted meg?
-Nem volt nehéz dolgom. Csak annyit mondtam neki, hogy egy jobb
kapcsolat kialakításának reményében bútoroznék össze veled, természetesen csak
egy kis időre. Szóval…Hol vannak a ruháid? Á, meg is találtam őket. Öltözz fel,
addig én kimegyek és rendezem az orvossal a dolgokat.
-De…Hova raktad?
-Ott vannak…Mindjárt odaadom őket.
-Köszi…Nézd, sajnálom…
-Ugyan mit? Amíg nem nekem kell téged átöltöztetni, addig semmi
probléma. Tessék, itt is vannak.
-Köszönöm, de…jó lenne, ha segítenél…főleg az inggel…
Hye Na P.o.V.
Este
11 körül értünk csak haza. Ji-hye még mindig fel volt pörögve, de én már nagyon
fáradt voltam. Ezért amilyen hamar csak lehetett ágyba bújtam, mert tudtam,
hogy a holnapi nap is hosszú lesz… Főleg, hogy még Yunhot is ”pesztrálnom”
kell…
Másnap
reggel felöltöztem, gyorsan összeszedtem pár napra elég ruhát egy bőröndbe, a
nagyon sürgős projektjeimet egy mappába és indultam is a kórházba. Mikor
odaértem, a nővér épp akkor hozta ki az üres reggelis tálcát…
-Jó reggelt! –nyitottam be óvatosan a szobába-Jól aludtál?
-Volt már jobb is… Miért jöttél ilyen korán?
-Korán? 9 óra is elmúlt. Egyébként meg érted jöttem.
-Hm, 9…Értem? Csak nem…?
-De, beszéltem apámmal és megengedte, hogy egy időre odaköltözzek
hozzád.
-Tényleg? Mégis mivel győzted meg?
-Nem volt nehéz dolgom. Csak annyit mondtam neki, hogy egy jobb
kapcsolat kialakításának reményében bútoroznék össze veled, természetesen csak
egy kis időre. Szóval…Hol vannak a ruháid? Á, meg is találtam őket. Öltözz fel,
addig én kimegyek és rendezem az orvossal a dolgokat.
-De…Hova raktad?
-Ott vannak…Mindjárt odaadom őket.
-Köszi…Nézd, sajnálom…
-Ugyan mit? Amíg nem nekem kell téged átöltöztetni, addig semmi
probléma. Tessék, itt is vannak.
-Köszönöm, de…jó lenne, ha segítenél…főleg az inggel…
Nyeltem egy nagyot, odaültem az
ágya szélére és elkezdtem levenni róla a pizsamája felsőjét…
-Emeld fel a kezed, kérlek. –mondtam, majd óvatosan lehúztam róla. Eddig
csak egyszer láttam őt meztelenül, de arra inkább nem is szeretnék emlékezni…
Magamhoz vettem az ingjét és
felhúztam először az egyik, utána pedig a másik karjára, majd elkezdtem
begombolgatni…
-Miért remeg a kezed? –megfogta mindkét csuklómat és leszedte a
felsőről.
-D-de…
-Innen már nekem is menni fog.
-A-akkor én most kimegyek pár percre, mindjárt jövök.
-Rendben.
Amint kiléptem a folyosóra,
egyből a mellkasomhoz kaptam. A szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem,
bármelyik pillanatban kiszakadhat a helyéről. „Miért teszi ezt velem? Tűnj el végre innen, belülről te fura,
megmagyarázhatatlan érzés!!” …
-Kisasszony, jól érzi magát? –jött oda hozzám egy ápoló.
-Persze, semmi bajom. –meghajoltam és elmentem a pulthoz.
Mire visszaértem a terembe,
addigra Yunho már teljesen fel volt öltözve. Az ágyon ült és mereven bámult
maga elé…
-Mehetünk?
-Igen, kész vagyok.
-Akkor gyere, fogd meg a kezem!
Yunho P.o.V.
Amikor
a gombokkal kezdett el babrálni, éreztem, hogy remeg a keze. Nem értettem
miért, hiszen nem fogom bántani, sőt, nem is kényszerítettem rá… Jobbnak
láttam, ha inkább magam fejezem be…
-Miért remeg a kezed? –megfogtam mindkét csuklóját és lehámoztam
magamról.
-D-de…
-Innen már nekem is menni fog.
-A-akkor én most kimegyek pár percre, mindjárt jövök.
-Rendben.
Míg ő odakint intézte a dolgait,
addig én felszenvedtem a nadrágot is…Ott ücsörögtem az ágy szélén és vártam,
hogy mikor jön végre vissza. Talán most először éreztem ennyire védtelennek és
kiszolgáltatottnak magam… Aztán meghallottam, hogy nyílik az ajtó…
-Mehetünk?
-Igen, kész vagyok.
-Akkor gyere, fogd meg a kezem!-elkezdtem hadonászni a levegőben, hátha
megtalálom, de nem sikerült. Ekkor megragadta bal kezemet és összekulcsolta
ujjainkat…
-Kezdődhet a játék?
-P-persze.
Elkezdett finoman kifelé húzni a
szobából. Beszálltunk a liftbe, lementünk a parkolóig. Ott beültetett, beszállt
mellém és már indította is a motort…
-Azt elfelejtettem mondani, hogy apám csak úgy egyezett bele, ha
megígérjük, hogy nem csinálunk semmi butaságot. –kuncogott mellettem. Olyan jó
volt hallani…NEM, miről beszélek én itt???
-Ugyan mit is tehetnék, hisz nem is látlak.
-Ez igaz. De gondoltam jobb, ha elmondom a feltételt, amit appa szabott.
-Tudomásul vettem. Merre járunk?
-Most kanyarodtam be az utcába.
Pár percen belül már ismét egy
liftben voltunk, úton a lakás felé…
-Hol vannak a kulcsok?
-Itt.-nyújtottam át neki őket.
-Wow, igazán szép hely! A kilátás is remek.
-Igen, az. Az ablaknál vagy?
-Máshonnan nem is láthatnám a tájat…
Mivel tisztában voltam a lakásban
lévő bútorok helyzetével, így nem volt nehéz eljutnom hozzá. Odalopóztam és
karjaimat dereka köré fontam, fejemet pedig vállára hajtottam…
-Köszönöm, hogy legalább rád számíthatok. El sem tudod képzelni, hogy
milyen sokat jelent ez most nekem…
Hye Na P.o.V.
Amint
beléptem az apartmanba, egyből az ablakhoz szaladtam. Remekül be lehet látni a
várost. Kíváncsi vagyok, vajon este milyen lehet a fényeket innen csodálni?
-Wow, igazán szép hely! A kilátás is remek.
-Igen, az. Az ablaknál vagy?
-Máshonnan nem is láthatnám a tájat…
Pár perccel később csak arra
lettem figyelmes, hogy hátulról szorosan magához húz és megölel. Egy részem azt
mondta, hogy lökjem el, de másik felem úrrá lett rajtam, és hagytam…
-Köszönöm, hogy legalább rád számíthatok. El sem tudod képzelni, hogy
milyen sokat jelent ez most nekem…
-Nee, Yunho, ez csikiz… –ahogy a nyakamba szuszogott beszéd közben,
elkezdtem ficánkolni. Addig-addig mocorogtam, míg végül szembe fordultam vele.
Bele néztem mélybarna szemeibe, de csak az ürességet láttam bennük. Óvatosan
két tenyerem közé vettem arcát…
-Mit csinálsz…?
Nem válaszoltam neki, csak
hüvelyujjaimmal lecsuktam szemeit és…
és?
VálaszTörlésÉs holnap kiderül. ^_^
Törlés