73.rész-Gyűrű

Hye Na P.o.V.

            A napok gyorsan teltek, köszönhetően a sok munkának. Minden adandó alkalommal vagy az ő papírjait bogarásztam, vagy a sajátjaimat. Már-már a végleges kimerülés szélére taszítottam magam, de ilyenkor mindig jött és rám parancsolt, hogy ideje aludni…

Szinte pillanatok alatt eljött a szombat. Összepakoltam mindkettőnk bőröndjét és a kézi poggyászokat is. Azt hiszem, jót fog tenni ez az utazás…

   -Mielőtt kimennénk a reptérre, még be kell ugranom apuhoz, hogy elköszönjek tőle. Oda elvigyelek, vagy forduljak kétszer?

   -Veled megyek, nehogy Hyori megint beállítson, és ne tudjak vele mit kezdeni.

   -Te szegény…

   -Igen, az vagyok. Mikor indulunk az apósomhoz?

   -Még nem az…

   -De az lesz.

   -Sajnos…

   -Tényleg ennyire rossz velem lenni? A múltkor bezzeg jó volt, hogy melletted voltam.

   -A-az…Akkor gyenge voltam, és boldog lennék, ha ezt nem hoznád fel még egyszer!

   -Rendben, fogd csak erre, ha akarod.

   -Nyomás lefelé a kocsiba!!

   -Igenis, főnökasszony!

Miután végre sikerült betessékelnem az autóba, én is bepattantam mellé és elvittem apámhoz. Nem igazán akartam, de oda-vissza furikázni fárasztóbb lett volna a sok helyszín között…

   -Appa, megjöttünk!

   -Kislányom! Már azt hittem, nem is akarsz elköszönni.

   -Ugyan, hova gondolsz? Még Yunhot is magammal hoztam.

   -Remek. Mikor megy a gépetek? Van még egy kis időtök?

   -Természetesen van. Rád mindig.

   -Akkor gyertek, igyunk meg egy teát és beszélgessünk közben.

   -Azonnal követünk, csak még szeretnék pár szót váltani Yunhoval négy szem közt.

   -Rendben, de ne húzzátok sokáig.

   -Nem fogjuk.

Mikor apa hallótávolságon kívülre került, egyből félrehúztam U-Knowt az egyik kisebb folyosóra, ahol nem szoktak mászkálni még a szobalányok sem…

   -Te meg mire készülsz?

   -Mivel apum sem tudja, hogy vak vagy, így ki kell dolgoznunk valami jelrendszert, amiből tudod majd, hogy mit is kéne csinálnod.

   -Ömm…Az az igazság, hogy…

   -Mi van, nem akarod? Akkor bukj csak le és hallgasd a hegyi beszédet!

   -Nem, várj! Benne vagyok.

Yunho P.o.V.

            Az utóbbi pár napban folyamatosan javult a látásom, de nem mondtam el Hye Nanak, mert nem akartam, hogy elmenjen. Az utolsó vizsgálaton a doki megállapította, hogy teljesen rendbe jött a szemem, de azt kértem tőle, hogy ne mondjon Hannanak semmit, majd én közlöm vele a jó hírt…

Délelőtt még elmentünk a Kang házba, hogy elköszönjünk az apjától.

   -Te meg mire készülsz?-félrehúzott egy keskeny folyosóra.

   -Mivel apum sem tudja, hogy vak vagy, így ki kell dolgoznunk valami jelrendszert, amiből tudod majd, hogy mit is kéne csinálnod.

   -Ömm…Az az igazság, hogy…-már majdnem elmondtam neki, de nem szabad…Még nem!

   -Mi van, nem akarod? Akkor bukj csak le és hallgasd a hegyi beszédet!

   -Nem, várj! Benne vagyok, mit csináljak?

   -Mivel úgyis mellettem fogsz ülni, ezért…-a fülemhez hajolt és úgy mondta el a tervét. Ha tudná, hogy mindent látok, biztosan nem állna hozzám ilyen közel…

   -Na, jó lesz így?

   -H-hogy…Ja, persze!

   -Figyeltél egyáltalán?

   -Igen…

   -Kisasszony, az úr már várja Önöket.

   -Megyünk is. –megragadta a csuklómat és egy kisebb helyiség felé húzott.

   -Mit csináltatok ennyi ideig?

   -Volt egy kis tisztázandó ügyünk, ugye?

   -Igen, de semmi komoly, ne aggódjon.

   -Amíg ti ketten együtt vagytok, addig nem aggódok. Nagyon vigyázz a lányomra, mert már csak ő van nekem és ő a legdrágább számomra.

   -Appa…

   -Ígérem, hogy úgy vigyázok majd rá, mint a szemem fényére.

   -Ch…

   -Talán valami baj van, kislányom?

   -Semmi-semmi. Csak fura volt ezt hallani tőle.

   -Talán nem szokott neked kedves dolgokat mondani?

   -De… De minden alkalommal beleborzongok ezekbe a kijelentésekbe…

   -Ilyenkor mindig édesen elpirul. –valójában fogalmam sincs arról, hogy elpirul-e, de gondolom.

   -T-tessék?

   -Pontosan.

   -És azon gondolkoztatok már, hogy az eljegyzési bulira kit hívtok meg?

   -Én nem. Hiszen hivatalosan még meg sem kérte a kezem…

   -Tényleg? Én azt hittem, hogy már régen megtörtént.

   -Várom a megfelelő pillanatot. –még nem is gondoltam rá, hogy kéne gyűrű meg hasonlók…

   -Remélem hamar a lányom ujján láthatom azt a bizonyos kis karikát.

   -De apa…!

   -Azt hiszem, itt az ideje, hogy induljunk. Nem gondolod, Drágám?

   -Igazad van. Bocsi apu, de mennünk kell. Hamarosan találkozunk. Szia! –nyomott két nagy cuppanósat az apja arcára, majd belém karolt és az ajtó felé húzott.

Pár órával később már Japán felé repültünk…

   -Mikor akarsz eleget tenni apám felvetésének?

   -Hm?

   -A lánykérésre gondoltam.

   -Muszáj minden formalitást betartanunk? Egyébként sem tartana sokáig a házasságunk, elég, ha jegygyűrűnk lesz, nem?

   -Ezt komolyan mondod??

   -Miért?

   -Hagyjuk, nem akarok a repülő kellős közepén vitázni veled…

   -Mi bajod van? Talán annyira fontos neked egy vacak gyűrű?

   -Vacak…Számodra lehet, hogy csak egy pici fémdarab, de nekem, mint lánynak, igenis sokat jelent. Viszont ezt hagy ne itt ecsetelgessem…

   -Maga a gyűrű a lényeg, vagy az, hogy hozzám tartozz??

   -Te soha…Jobban járok, ha csendben maradok.

   -Fejezd csak be.

   -Nem, mindenkinek jobb lesz így.

   -Ha minden áron szeretnél egy fémkarikát az ujjadra, akkor… -leszedtem az ásványvizes üveg karikáját és ráhúztam…-Most boldog vagy?

   -Idióta! Ne szólj többet hozzám, ha lehet!

   -Ezer örömmel!

Mindketten két külön irányba fordultunk és síri csendben ültük végig az út hátralevő részét…