Changmin P.o.V.
Nemrég
Shadow felhívott és elmondta, hogy mi történt, így azonnal jöttem is Hannahoz…
-Mi ér meg mit? –kérdeztem tőle, de csak egy meglepett arckifejezést
kaptam válaszul.
-Jó is, hogy jöttél. Szeretnék veled négy szem közt beszélni.
Miután Árnyacska távozott,
leültem a helyére és nem tudom miért, de kezdtem izgulni, hogy vajon mit fog
mondani. Olyan komolynak tűnt…
-Nos… Nem nagyon tudom, hogy mit tudsz rólam és Yunhoról, de…
-Várj, miért jössz ezzel?
-Kérlek, hallgass végig. Már egy ideje alakulgat köztünk valami, és úgy
döntöttünk, hogy megpróbáljuk komolyabb keretek közé terelni a dolgokat. Mától
ő és én együtt vagyunk.
-Nem, ez nem lehet. Most csak viccelsz, ugye?
-Ilyen témában még véletlenül sem poénkodnék. Teljes mértékben…
-De, ez nem lehet így! Erről nem volt szó a…
-Nem értem, min vagy úgy kiakadva, hiszen mi csak barátok vagyunk.
-Ezek a te érzéseid, de az enyémekről úgy tűnik, fogalmad sincs! –felemeltem
rá a hangomat, pedig nem akartam…
-Miért kiabálsz?
-Bocsi, de nem tudom elfogadni azt, amit az előbb mondtál.
-He?
-Egészen eddig nem voltam benne biztos, de most már világos. Hye Na, én…
Több vagy nekem, mint egy egyszerű haver. Ez korábban is így volt és azóta sem
változott. Sz-szeretlek! –böktem ki végül, bár elég erőltetettre sikeredett…
Hye Na P.o.V.
-Ezt miért csak most mondod el, mikor már késő. A döntésemet nem tudod
megváltoztatni. –megdöbbentett, amit mondott, de muszáj tartanom magam a
terveimhez.
-Miért lettél hirtelen ilyen…
-Mert szeretném, ha megértenéd, hogy nekem te csak egy barát vagy. Nem
adhatok neked többet ennél. Ha el tudod ezt fogadni, akkor maradhat minden
ugyanúgy, de ha nem… Akkor inkább ne is találkozzunk, ha lehet…-életem talán
legnehezebb sorait mondtam most ki.
-Nem értem, hogy tud valaki szinte egyik napról a másikra így
megváltozni. De nem adom ám fel ilyen könnyen. Veheted úgy is, hogy ezennel
kezdetét vette egy verseny, melynek te vagy a trófeája.
-Sokkal egyszerűbb lenne, ha nemet mondanál és keresnél egy olyan lányt,
aki megérdemli a figyelmedet.
-Igen, Max. Jó lenne, ha leszállnál róla!
-Te meg hogy kerülsz ide?
-A bátyámhoz jöttem, aki mondta, hogy itt vagy.
-Igazán nem kellett
volna…
-De-de, most, hogy
Shadow visszamegy Japánba, én leszek melletted. Egyébként is a tesóm barátnője
vagy, és én többet tudok róla, mint bárki más. Szóval, szeretnél tudni valamit?
-Akkor én most
megyek is. A korábbiakról pedig még tárgyalunk. –mondta Max, majd távozott a
kórtermemből.
-Ő meg mit keresett
itt?
-Hosszú sztori és
nem is szeretnék erről túl sokat beszélni. Mesélj inkább te, amíg összeszedem
magam valami kulturáltabb kinézetre.
-Nem igazán van
miről regélnem. Anyuék teljesen bezsongtak, mikor bátyus felhívta őket, hogy ti
együtt vagytok. Bár azt nem értem, hogyan született meg ez a döntés, hiszen ki
nem állhatjátok egymást. Vagy azóta ez változott volna?
-Hát, túl sokat
valóban nem, de annyit igen, hogy belemenjünk egy kapcsolatba. Nekem is fura
még egy kicsit…
-Akkor mostantól
hívhatlak nővérkémnek?
-Eh?
-Elvégre is most
már te is a családunk része vagy.
A család része…Hm… Ha tudná, hogy
mekkorát téved. De mégsem mondhatom meg neki, hogy csak szívatni akarom Yunhot.
Ji-hye tényleg olyan nekem, mintha a húgom lenne, akit tulajdonképp mindig is
szerettem volna. Csak sajnos…
-Min gondolkodtál
el ennyire?
-Semmin. Mehetünk?
-Persze, én rád
vártam, hogy elkészülj.
-Meddig maradsz?
-Nem tudom.
Bátyuskámnak haza kellett mennie valami üzleti ügyben, ezért szerintem még egy
jó darabig boldogítani foglak téged. De csak ha nem baj.
-Már hogy lenne
probléma. Mindig is szerettem volna egy húgot, de anyukám korán meghalt, így
sosem kaphattam. Most legalább van esélyem arra, hogy valakinek a nővére
legyek.
-Szuper! Menjünk
gyorsan hozzátok, és vessük bele magunkat a testvérek életébe.
-Azért ne legyél
nagyon bezsongva, még pihennem kell.
-Persze-persze.
Majd kitalálunk valami nyugisat.
Összeszedtem a csomagjaimat,
lementünk a nővérpulthoz, hogy fizessünk, majd gyorsan beszálltunk az értünk
küldött kocsiba és elindultunk haza.
Rinko P.o.V.
Mivel
Ji-hye megérkezett a helyemre, így nyugodt szívvel utaztam vissza Japánba. Ha a
bátyjában nem is annyira, legalább benne meg lehet bízni, hogy nem fog semmi
butaságot csinálni… Reméltem, hogy nem maradtam le sokról az egyetemen, amíg
oda voltam, de sajnos nem így történt. Mikor megérkeztem, az egyik tanárom
azzal fogadott, hogy a hét végére el kell készítenem egy kisebb kollekciót.
Nincs semmi téma megadva, de segítséget sem kapok. Mindent magamnak kell
intéznem, modelleket, textileket… Most mégis mi a fenét csináljak???
-Tanár Nő, ezt mégis hogy érti?
-Ez a félévi vizsgád. Ha ezen megbuksz…
-De a vizsgaidőszaknak már rég vége van, nem?
-Mivel sokat hiányoztál, ezért muszáj valamit letenned az asztalra.
-Értem. Akkor nincs más hátra, mint előre.
Elindultam az egyik terem felé és
közben azon agyalgattam, hogy honnan fogok én ilyen gyorsan ihletet és nem
utolsó sorban modellt szerezni??? Legalább 4-5 kéne ahhoz, hogy egy normális
showt tudjak csinálni…Aish!
-Valami baj van? Olyan gondterheltnek tűnsz?
