2. évad 13. rész - You need time, not me...

Hye Na P.o.V.

Nem igazán tudtam, hogy mi tévő legyek, gondolataim folyamatosan apa körül jártak. Eszem ágában sem volt megbántani a férfit, akire mindig mindenben számíthattam, de... apa nélkül egyszerűen nem tudtam elképzelni a nagy napot és csak remélni tudtam, hogy valahol mélyen ezt Yunho is megérti. Ha csak egy szikrányi esélyt is láttam volna arra, hogy apa fel fog ébredni szombat előtt, akkor biztosan nem mondtam volna azt, amit. Apa... ő az egyetlen olyan ember a családomból, akiért mindent, még az esküvőmet is feláldoznám, ha cserébe visszakaphatnám...

Amint sikerült egy kicsit megnyugodnom, egyből visszamentem a kórtermébe, de Yunho már nem volt ott, csak egy apró cetli. „Otthon várlak, beszélnünk kell”. - egyetlen sor, mégis olyan mértékben szorította össze a szívemet és torkomat, mint még talán soha semmi... leszámítva azt, ahogy láttam apát magatehetetlenül feküdni az ágyában. Csak ültem a széken és apu arcát kémleltem. Se mosoly, se fintor...semmi sem látszott rajta, érzelemmentes volt.

   - Ugye magadhoz fogsz térni..? Ugye velem leszel szombaton..? - alig halhatóan motyogtam magam elé, miközben kezét simogattam gyengéden. - „Ugye Yunho emiatt nem fog..ugye nem? Az nem lehet, annál többet...” - akaratom ellenére ismét potyogni kezdtek könnyeim, ezért az ágy szélére borulva fogtam apu kezét és próbáltam visszafojtani a sírást. - Bármit megteszek, csak ébredj fel..hallod?! Mondj valamit, szidj le, akármi!! Csak jelezd, hogy nem hagysz el, hogy még sokáig velem leszel. - már alig láttam valamit, az enyhén sós cseppek egyre jobban áztatták a takarót és arcomat is. Nem tudtam, mit tehetnék még...

Igyekeztem a lehető legtovább bent maradni, hogy minél később kelljen belemenni abba kínos beszélgetésbe, ami otthon várt rám. Az utolsó utáni percig ültem apa mellett, végül már az egyik nővérke küldött ki.

   - Kisasszony kérem, távozzon, a látogatási időnek vége. - kedvesen mosolyogva állt az ajtóban és tartotta várva, hogy kimenjek.

   - Nem maradhatnék..csak még pár percet?

   - Sajnálom, de ez a szabály.

   - Csak 10..na jó, 5..csak 2 percet adjon még, kérem.

   - Kang kisasszony, nem le...

   - Kérem szépen, értse meg a helyzetemet. - szavába vágva figyeltem a reakcióját.

   - Nem tehetem, sajnálom. - odalépett hozzám és karjaimat megfogva segített fel. Odahajoltam hozzá, megpusziltam a homlokát, majd az ápolóra néztem. - Figyeljenek rá még az átlagosnál is jobban és azonnal értesítsenek, amint van valami változás. - „Akár pozitív, akár negatív...”

   - Ez csak természetes, ön lesz az első. Viszont most kér...

   - Tudom, mennem kell. - apura pillantottam - Jó éjt, álmodj szépeket. - az épp kigördülni készülő könnycseppet letöröltem és telefonom megfogva elindultam kifelé - Viszlát holnap. - halkan becsuktam az ajtót és nagyot sóhajtva indultam el kifelé... Yunho elvitte a kocsit, pénzt nem hoztam magammal, tehát maradt a séta, amit nem is igazán bántam. Később érek haza és a levegőzés is jól jött. Telefonomat szorongatva bóklásztam az utcákon, figyeltem a mellettem elsuhanó autók fényeit, melyek szinte megbabonáztak, sosem láttam még őket ennyire szépnek…fura érzés volt, de megnyugtató. Eszembe jutottak azok az alkalmak, mikor apával még volt időnk együtt sétálgatni, beszélgetni..mikor még anyu is velünk volt. Megálltam és a hatalmas épületek közt felnéztem az égre. – Hiányzol, anyu. - suttogtam alig hallhatóan és tovább indultam…

***

            Hazaérve a kulcsot halkan dugtam a zárva, elfordítottam finoman  és óvatosan beljebb mentem. Igyekeztem alig hallható maradni, mert reméltem, hogy így elkerülhetem a végzetem… tévedtem. Épp csak beléptem a nappaliba, egyből szembe találtam vele magam.

   - Yunho…

   - Jobban van?

   - Nem változott semmi.

   - Sajnálom, ahogy azt is, amit most mondani..vagyis tenni fogok.

   - Megijesztesz…

   - Elhiheted, hogy nekem sem volt könnyű meghozni ezt a döntést, de jelenleg ez tűnik a legjobb megoldásnak. Időre van szükséged, hogy átgondolod, mit is szeretnél igazán, ezért… - lehajolt és megfogta a bőröndje fülét.

   - Hova készülsz? – meglepetten léptem felé.

   - El, hogy még véletlenül se tudjalak befolyásolni.

   - Mégis hova?! – keze után nyúltam, próbáltam megfogni, de ő elsétált mellettem anélkül, hogy rám nézett volna. Megállt az ajtóban, sóhajtott egyet és kinyitotta.

   - Vigyázz magadra… - kiment és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Térdre rogyva szuggeráltam azt a nyomorult falapot, hátha ismét kinyílik és Ő visszajön, hátha felébredek ebből a rossz rémálomnak is beillő illúzióból… de nem jött, az ajtó nem nyílt… én pedig csak térdeltem a nappali közepén és könnyeim ismét szép lassan folydogálni kezdtek… - „Mihez kezdjek most?”

Yunho P.o.V.

            Hanna szava visszhangoztak a fejemben. „Nem lesz esküvő… Sajnálom, de ez nem fog menni… Nélküle nem, sajnálom.” Leültem a kis kanapéra és csak bámultam magam elé. - „Ki kell találnom, hogyan segíthetnék neki, mert ez így nem állapot. Ha mellette vagyok az a baj, ha nem, akkor meg az. Megértem, hogy ez most nagyon rosszul esik neki, hiszen tényleg a lehető leglehetetlenebb időpontban jött ez az egész, de akkor sem ok arra, hogy lemondja.” – az apjára pillantottam egy halk sóhaj kíséretében  – Mondja meg, mit tegyek..? Álljak mellé és napoljuk el az egész bulit úgy, ahogy van? Vagy mondjak neki továbbra is ellent? Mi a helyes döntés. Üzleti ügyekben könnyen megtalálom a megfelelő választ, de valamiért most minden megérzésem csődöt mondott… nem tudom, mi tévő legyek. Segítsen, kérem. – hiába reménykedtem abban, hogy emiatt majd magához tér és ellát tanácsokkal, nem történt meg. Még ültem egy ideig a teremben, de végül megunva a tétlen várakozást írtam egy cédulát Hye Nának és elmentem…

Egész hazaúton azon gondolkodtam, mit is kezdhetnék a kialakult helyzettel. Leparkoltam az épület előtt és lift helyett inkább gyalog indultam el felfelé, addig is volt időm tovább agyalni. Normál esetben ez sem lett volna megerőltető, most mégis minden egyes lépés kínzóan lassan ment… Felérve babráltam egy ideig a zárral, majd a konyha felé véve az irányt megálltam a hűtő előtt, elővettem egy poharat és töltöttem magamnak bort. - „Megígértem neked, hogy nem iszok, de egy pohárból nem lehet baj és most szükségem van rá.” – az ablak előtt járkálva fel-alá ittam meg szép lassan, ami a pohárban volt. Letettem az asztalra és átmenve a hálóba előszedtem a bőröndömet és elkezdtem belepakolni mindent, amiről úgy gondoltam, hogy szükségem lehet rá a következő pár napban… Amint végeztem, a táskát kivittem a nappaliba és az ablak előtt állva vártam. Nem telt el sok idő, már meg is jött. Míg beljebb jött, én lassan felé fordultam, de nem néztem rá…

   - Yunho…

   - Jobban van?

   - Nem változott semmi.

   - Sajnálom, ahogy azt is, amit most mondani..vagyis tenni fogok.

   - Megijesztesz…

   - Elhiheted, hogy nekem sem volt könnyű meghozni ezt a döntést, de jelenleg ez tűnik a legjobb megoldásnak. Időre van szükséged, hogy átgondolod, mit is szeretnél igazán, ezért… - a bőrönd fülét megfogva elindultam.

   - Hova készülsz?

   - El, hogy még véletlenül se tudjalak befolyásolni.

   - Mégis hova?!

Minden szó nélkül mentem el mellette, még rá se mertem nézni, mert ha megtettem volna, akkor biztosan maradok. Megálltam az ajtóban és sóhajtva nyitottam ki. - Vigyázz magadra... - kiléptem az ajtón és halkan becsuktam.