Yunho
P.o.V.
- Hye
Na… Kicsim, mi a baj?
- Apa… - könnyes szemekkel nézett rám – Apa…
- Mi történt vele?
- M-megint bevitték… eszméletlenül találtak
rá a dolgozószobájában.
- Gyere, vedd fel a kardigánod, beviszlek
hozzá. – felsegítettem a padlóról és kikísértem a fürdőből, át a hálóba. Leültettem
az ágyra, ráadtam a felsőjét és a cipőjét, aztán én is gyorsan felöltöztem. –
Mehetünk.
- Yunho, félek. Mi lesz, ha… nem akarom
elveszíteni.
- Nem fogod, ne aggódj. – segítettem neki beülni
a kocsiba, majd beszálltam és azonnal elindultunk a kórházba. Hanna idegesen
csavargatta a haját, könnyei folyamatosan potyogtak, már remegett az
idegességtől. Megértem, hisz tudom, mennyit jelent neki az apja. Szinte ő az
egyetlen hozzátartozója, akire számíthat, ha baj van.
- Yunho?
- Igen, kicsim? – megfogtam bal kezét és
gyengéden simogattam.
- Ugye nem lesz baja? Nem bírnám ki, ha… ha…
ha örökre elhagyna.
- Nem lesz, nem kell félned. Erős férfi az
apukád, ezt is túléli majd, mint a múltkorit.
- Ha mégsem?
- Biztosan harcolni fog, nem hagyná ki az
egyetlen lánya esküvőjét. Nagyon szeret téged és melletted lesz a nagy napon. –
bíztatóan rá mosolyogtam, majd ismét az utat figyeltem.
- Köszönöm, hogy velem vagy, megnyugtat.
- Hye Na, ez csak természetes. Szeretlek, és
mindig melletted leszek, amikor csak szükséged van rám. Ezért is házasodunk
össze pár napon belül.
- Nem… Ha apa nem tud ott lenni, akkor
biztosan nem. Nélküle nem csinálom végig, sajnálom.
- Kicsim… Megértem, hogy most zaklatott
vagy, de biztos vagyok benne, hogy apukád is azt szeretné, ha összeházasodnánk.
- Yunho, nem. Sajnálom, de nem fog menni, ha
nem ő kísér oda hozzád, ha nem ő nyújtja át neked a kezem.
- Hye Na…
- Sajnálom. – elfordult tőlem és csak
meredten bámult ki az ablakon.
- Hye Na?
- Ne is beszéljünk róla, inkább figyelj az
útra és haladjunk.
Többet
nem szóltam hozzá, egész addig, míg el nem értünk a kórházhoz. Leparkoltam az
épület előtt, de még szinte meg sem álltam, Hanna már rohant is befelé.
Lezártam a kocsit és siettem utána.
Hye
Na P.o.V.
Amint odaértünk, egyből szaladtam
befelé. „Ugye jól vagy, apu? Siettem
hozzád, ahogy csak tudtam. Nem hagylak egyedül, nem halhatsz meg!” –
idegesen rohantam fel a lépcsőkön a szokásos kórterme felé. Nem tudtam, Yunho
hol maradt le, de nem is igazán érdekelt, csak apa mellett akartam lenni minél
hamarabb. Nem tudom, mit kezdek magammal, ha ő… ha ő már nem lesz velem.
- Hye
Na, várj meg, kérlek.
- Yunho, hagyj most!
- Kicsim…?
- Csak hagyj, kettesben akarok vele lenni.
- Rendben…
- Ne
aggódj, nem lesz bajom. Csak menj el most, kérlek. – vállam felett rá néztem és
mosolyt erőltettem arcomra. „Nem akarom,
hogy gyengének láss. Sajnálom.”
A
nővérpultnál megtudtam, hogy még mindig eszméletlen. Óvatosan benyitottam a
szobájába és lábujjhegyen az ágya mellett lévő székhez osontam, majd leültem.
Idegesen tördeltem ujjaimat, alig bírtam visszatartani könnyeimet. „Nem sírhatok, erősnek kell maradnom, hogy
ne aggódj értem.” Félve megfogtam kezét és gyengéden simogatni kezdtem. – Apu,
én vagyok az, Hye Na. Yunhoval jöttünk, ahogy csak tudtunk, hogy melletted
lehessek. Ő is itt van, de… nem ülhetett be, egyszerre csak egy ember lehet
veled. A cégre ne is gondolj, arra majd én figyelek. Mindent kézben fogok
tartani, hogy mire felépülsz, már ne kelljen semmi miatt idegeskedned… nehogy
megint ez legyen. Amíg felépülsz, addig elintézek mindent helyetted és… „Bármennyire is nehéz ezt kimondanom.”
Nem lesz esküvő.
-
Kicsim?
- Yunho, én… Sajnálom, de ez nem fog menni. –
felálltam és odaléptem hozzá – Nélküle nem, sajnálom. – halkan becsukva az
ajtót hagytam el a termet. „Bocsáss meg,
kérlek.”
